Az első szárazföldi vitorlások kb. 1600 táján jelentek meg Kínában, ahol rájöttek, hogy könnyebben tudják elvégezni a szántást, ha kihasználják a szél erejét. A modern szárazföldi vitorlások 150 km/h-val tudnak száguldani, többségük kerekét korcsolyára lehet cserélni, ezek telente jégvitorlásként üzemelnek. A kisebb súrlódás miatt 240 km/h-nál nagyobb sebességre is képesek. Ezek a jégtünemények általában három korcsolyán siklanak, de van olyan változata is, amelynél a széllovas felszerelése alá teszik a korcsolyákat. Ezek jóval lassabbak, de így is igazán kecsegtető kihívás.

Míg a szárazföldi vitorlázók nehezen találnak maguknak terepet, addig a jégvitorlázóknak könnyebb a feladatuk. Az előbbihez kiszáradt tómedrek, elhagyott repülőterek, vagy a tengerpartok felelnek meg. A jégvitorlázóknak "csak" jeget kell keresniük, de a felületének elég nagynak kell lennie, hiszen a hihetetelen sebességű járművet meg is kell fordítani, annak érdekében, nehogy kifussanak a partra. Persze a sebesség csökkentésének is van fifikája: a vitorlázók ki tudják engedni a vitorlájukból a szelet. Csakhogy eközben nem szabad irányt változtatni, mert megváltozik a relatív szélirány, és a hajó gyorsulni fog. A reflexek és a koncentráció dominál ebben a sportágban, hiszen egy rossz mozdulat halállal végződhet. A természetes jégen számtalan bucka, repedés lehet, ezért a 240 km/h-ás száguldás nem éppen életbiztosítás. Sok jégvitorlázó halt meg vagy szenvedett súlyos sérüléseket.

Ennek az új sportágnak a követői mindent megtesznek azért, hogy gyorsabbá, korszerűbbé, és nem utolsósorban biztonságosabbá tegyék járművüket. A legmodernebbek most a kompozit anyagok, amelyek segítségével nemcsak könyebb lesz a vitorlás, hanem jobban védi a sportolót. Hiába az új fejlesztéseknek, ilyen sebességnél ezek sem nyújtanak oltalmat a sérülések ellen.

A kötelekkel rögzített árbocokat száműzték, helyettük merev, szabályozható szárnyakat alakítottak ki, amelyekkel még nagyobb sebességeket lehet elérni. Az új szárnyat be lehet állítani, aszerint, hogy gyorsuljon vagyí lassuljon a hajó. Ezzel még a felhajtóerőt is meg tudják szüntetni, így a vitorlás képes egy helyben megállni.

Mint már említettük 1600 táján jelent meg az első szárazföldi vitorlás. Állítólag egy flamand férfi, Simon Stevin kétárbocos szárazföldi hajót alkotott. Ez jóval nagyobb volt, mint a mai modellek, 28 ember szállítására tervezte, 30-35 km/h-val száguldott. Ez akkori léptékkel hihetetlen teljesítmény volt.

A múlt században többen is megpróbálkoztak olyan jármű készítésével, amelyet vitorla hajt. Baltimore-ban egy vitorlával felszerelt vasúti kocsin szállították az orosz nagykövetet, akinél nagy sikert aratott. Ezért megrendelt egyet az orosz cár részére, hogy ő is élvezhesse ezt a nem mindennapi szórakozást. Úgy tartják, hogy a vitorlás vasúti kocsik remekül szuperáltak, sebességük elérte az akkori mozdonyok teljesítményét. A vezetésük viszont nem volt egyszerű. De nem csak ez volt a probléma. A szél nem mindig fúj, azonban a menetrendet tartani kellett. Nem is voltak ezért hosszúéletűek ezek a vasúti csodák.

Az aranyláz idején is elterjedtek a szárazföldi vitorlások, mert az aranyásók így gyorsabban átjutottak a néptelen, kihalt vidékeken.

A szárazföldi vitorlások hasznosak voltak ugyan, de a megbízhatatalanságuk miatt nem lehetnek tömegközlekedési eszközök. Órákat várhatnánk rájuk, ha nem fúj a szél. Viharban pedig nem biztos, hogy minden megállóban fel tudná venni az utasokat.

A szárazföldi vitorlások hátrányait az évek során belátták, ma már csak az extrém sportok szerelmesei hódolnak neki. A szelet mindig is ki fogják használni, mint energiát, így egyre újabb és újabb találmányokkal találkozhatunk.