Cselgáncs, dzsúdó, judo. Mindegyik ugyanannak a japán küzdősportnak az elnevezése. Elsősorban arra tanít, hogy meg tudjuk védeni magunkat, méghozzá nemcsak erőnkkel, hanem az eszünk segítségével is. A cselgáncsban sokáig nem is voltak súlycsoportos különbségek. Úgy gondolták, nem a kilók száma a lényeges, hanem a technika. A 60 kilós versenyző, ha gondolt egyet, kihívhatta versenyre a 120 kilós társát. De aztán megreformálták ezt a dolgot. Mindenesetre nem felejtették el teljesen a cselgáncsnak ezt a változatát sem. Létezik egy verseny, ahol a mai napig súlyuktól függetlenül mérkőznek egymással a felek.

Egy mérkőzés kortól, súlycsoporttól függően 3-10 percig tart. A küzdelmet három bíró figyeli. Mielőtt a mérkőzés elkezdődik, a két fél japán meghajlással üdvözli egymást. A versenyzők kabátot, bő nadrágot és övet viselnek. Az öv színe jelöli tudásuk mértékét. A teljes győzelmet ipponnak hívják, ilyenkor az egyik versenyző 30 másodpercig leszorítja ellenfelét a földre. A cselgáncs egyik lényeges eleme az esés. Egyáltalán nem mindegy, hogyan esik a sportoló, hiszen a zuhanásokból származó sérüléseket fontos kivédenie. Tudtad, hogy tataminak hívják azt a helyet, ahol a két fél megküzd egymással? Ez egy speciális dzsúdószőnyeg.

A dzsúdó hazánkban sem újkeletű sportág. Már a 20. század elején oktatták. És rövidesen szép eredményeket is értek el űzői. Persze őshazáját, Japánt nem tudjuk utolérni, ott már sok-sok évszázados ez a sportág.